"Soha ne add fel önmagad másokért!"

Valami ilyesmit olvashatunk sok közhelyszerű bölcsességben, ha nem tévedek. Nos, picit szétszedném ezt a rejtélyt, mert számomra mást hordoz az üzenet. Szerintem ezt sokszor nem szabad szó szerint érteni. Szubjektíven vetítem ezt az üzenetet a szerelmi élet területeire. Igen, szándékosan használtam a szerelmi kifejezést a magán helyett. Ugyanis mi, akik az igazit, Őt, a Nagyszerelmet keresik, biztosan szembesülnek azzal a helyzettel, hogy időnként a nagynak hitt szerelem valójában csak egy potenciális esélyesnek bizonyul. Van ilyen, semmi baj. Viszont ebből az is következik, hogy képesek vagyunk megengedni magunknak, képesek vagyunk megengedni a lelkünknek, hogy új ajtót nyisson és beengedjen egy újabb Nagyszerelmet. Bízva - mert bizalom nélkül mi, szerintem nem nyitunk. Bízva Ő benne és abban, hogy vele is létezhet boldogság. Hiszem, hogy nem szerethetünk mindenkit ugyanúgy, mivel minden ember más, egyedi. Másképp kell szeretni, mert ő is másképp szeret.

Mit teszünk hát? Idomulni fogunk. Talán mi észre sem vesszük, hogy Ő is ezt teszi felénk, mert mi csak onnantól érezzük Őt, ahonnan elindul a kapcsolat. Nem, nem a baráti, mert amikortól ezt érezzük, már nem barátok vagyunk. A barátok bár tolerálják egymást, de nem változnak gyökeresen, ők ezért a barátaink. Előttük nekünk sem kell változni vagy idomulni. És hogy miért tesszük ezt Ő vele?

Mert ösztönös? 

Tudjuk, hogy az ember nem ösztönlény, embersége abból fakad, hogy erkölcsök között él. Ezt most nem fejtem ki bővebben, mert megtette helyettem más (lsd. alább a lábjegyzetben). Talán más szót kell keresnem ösztön helyett... 

Mert vágy vezérel minket? Igen, ez lesz a megfelelő. Döntéseinket vágyak irányítják, azok mentén valósul meg életünk. 

"Nem is" kell olyan messzire mennünk ahhoz, hogy rávilágítsak, az idomulás, másnéven alkalmazkodás kapcsolatára az emberrel. A vizsgálódást az őskorban is kezdhetem, ahol őseink is alkalmazkodva éltek. Alkalmazkodtak az időjárási körülményekhez (így van ez most is, hisz nem tehetünk pl. az eső ellen), az általuk belakott területek adottságaihoz, az állatvilághoz, majd idővel minden találmányhoz és újításhoz, amivel a történelem során embernek valaha is szembesülnie kellett. Hát miért ne alkalmazkodnánk épp a szerelemben? Ha megrögzötten keresünk egy bizonyos meg sem fogalmazható érzést, talán egyik sem lesz elég jó, vagy olyan. Ilyen esetben az ember nem képes eléggé alkalmazkodni, engedni saját magából. Én úgy gondolom, ez hiba. Jelenkori világunkban már elfelejtjük, milyen is alkalmazkodni a partnerhez. Vajon a 19. századi angol nők azokban a remek regényekben, ők nem alkalmazkodtak? De igen. A férfiak is azt tették! Mr. Darcy minden elvárást felrúgva választotta Elizabeth-et, ez hatalmas alkalmazkodást jelent a részéről. Elizabeth minden büszkesége ellenére, be kellett hogy lássa, balul ítélte meg Fitzwilliam-et, s hogy közben tagadhatatlanul beleszeretett. 

Egymást megragadni valamivel bizony elengedhetetlen minden kapcsolódás legelején. Egy ismerősnek tűnő tekintettel, egy kellemes nevetéssel, egy finom illattal, meglepő gondolkodásmóddal, közös érdeklődéssel vagy akármi mással. Ez a szimpátia. Ami utána következik, az már az idomulás. Ezt nem kell véresen komolyan venni, de igenis valljuk be, megtörténik. Apróságokban talán, de annak érdekében, hogy a szeretett emberhez minél jobban tudjunk kapcsolódni, és még teljesebb lehessen a boldogság, megtesszük néha, hogy takarékra rakjuk magunkat. Mert onnantól, hogy összekapcsolódtunk, már nem egymagunk vagyunk, hanem ketten. Ez a fajta alkalmazkodás nem fáj, ha odafigyelünk rá, jobbá teheti az életünket. Így leszünk képesek szeretetté formálni a vonzalmat. Felnőttként szeretni sokkal nehezebb, mint amikor tinédzserkorunkban együtt lógtunk suli után vagy amikor elkísérjük egymást a buszmegállóba. Felnőttként sokkal többet merünk, engedünk és ezáltal sérülhetünk is. De attól még, hogy eltörünk, mint a zsírkréták a gyerek kezében, ugyanolyan színesek maradunk és még mindig csodaszépeket tudunk alkotni. 

Sose féljetek újra szeretni és szeretve lenni, mert annál jobb dolog nincs a világon. Engedjetek magatokból annyira, hogy egy csepp naivsággal elérhetővé tegyétek a szíveteket, mert létezik odakint másik potenciális esélyes, akiből könnyedén válhat Nagyszerelem. Lehet, hogy Ő lesz a következő. Lehet, hogy az Igazit mi teremtjük magunk köré és nem úgy érkezik, hogy hibátlan, teljesen egyezik az elvárásokkal, mert gondoljunk csak bele, mire fel vannak az elvárások? Neki is lehetnek és a kettő együtt csak úgy fér össze, ha kompromisszumkészek vagyunk és megpróbálunk alkalmazkodni. Szerintem. ;) 

Forrás az erkölcs témával kapcsolatban:  

* https://palhegyiferenc.wordpress.com/2011/03/19/honnan-ered-az-etikank/ 

Emlékeztek még a dalra, amiben Auróra hercegnő megénekli, hogy hol volt, hol nem, álmában találkozott a herceggel és táncoltak. Majd az erdőben összefut az álombéli sráccal. Hát nem felettébb naív, ugyanakkor pozitív gondolat ez? Dehogynem - mondja a mai nő. Pedig el kell hinnünk, hogy néha megtörténik ilyesmi. 

Mielőtt elmesélném, ami miatt belekezdtem, le kell szögeznünk, hogy a megtörténési arány legalább akkora, mint Csipkerózsika helyzete szemben a többi hercegnő helyzetével, hiszen Belle nem egy szörnyről ábrándozik, Hamupipőke csak táncolni indul az éjszakába, Jázmin hercegnő pedig egyenesen hallani sem akar a férfiakról és házasságról, így van? Abszolút át tudom érezni akármelyik hercegnő helyzetét és ha belegondolunk, minden egyes alternatíva arról, hogyan találják meg az igazit (!), egészen megfelelne nekünk is: egy marcona, ám belül gondoskodó, érző szívű és nem utolsó sorban dögös Chris Hemsworth (akit a Szörny szerepére el tudnék képzelni, bár Dan Stevens is elég meggyőzően mutat a karakterben) vagy egy jóképű és lovagias Richard Madden (aki Hamupipőke szívét nyeri el gyönyörűen sugárzó szemeivel és mosolyával) és még le sem forgatták az összes Disney hercegnő történetét. Nos, ezen "tanulmány" is alátámasztja néhány példával (a teljesség igénye nélkül persze), hogy Csipkerózsika esete az álombéli herceggel nem mindenmesenapi. Velem sem történik meg ilyesmi akármelyik nap, de a mai pont egy ilyen nap volt. 

Utálom a reggeli kelést, ezt mindenki tudja rólam, aki igazán ismer. Nem is vagyunk jóban, én és az Ébresztő. Ma kivételesen magamhoz képest időben keltem, megkávéztam, majd nappali arckrém és egy bakancs-farmer-pulóver szettben elindultam, hogy bővítsem ismereteimet a közösségekről és a kultúrákról. Késve értem be, muszáj volt elintéznem reggel valamit. Nem sok üres hely volt addigra abban a szűk teremben, amit ráadásul extrakényelmetlen írótáblás székekkel rendeztek be. Így jobb híján az ajtóhoz legközelebb eső helyre húztam egy széket a sarokból és leültem. Majd a szünet után csoportmunkára osztott minket a tanár úr. Össze kellett fordulnom kis körbe a mögöttem ülő két fiúval és a mellettük ülő könyvtáros csajszival. Ahogy felmértem kis csoportunkat, szimpatikusnak találtam a csajt, kicsit talán kevésbé a közvetlen mögöttem ülő magas fiút, majd elérkezett a tekintetem negyedik csoporttagunkra, aki abban a percben nyitotta laptopját, majd felrakta szemüvegét az orrára és ránk nézett. Hihetetlenül ismerős - gondoltam magamban. De nem ugrott be honnan. Belevágtunk a munkába, felosztottuk magunk között a feladatokat és én kaptam a prezentáció elkészítését. Buzgón emelték ki a mondatokat a forrásanyagból én pedig nem győztem körmölni valami értelmeset, mert mindhárman szinte mást mondtak egyszerre. Végül a könyvtáros csajszival sikeresen rendbe raktuk a nagy részét, miközben ő építő jellegű kiegészítésekkel bombázott. Akárhányszor elakadtam a mondatával, elmosolyogta magát, visszaolvastatta velem, amit leírtam és végül elismételte a gondolatmenetét, hogy rögzíthessem. Igazi csapatmunka volt. Rá kell írni az első diára a készítők nevét - mondta nekem. Rendben - válaszoltam - Diktáljátok a neveteket. Előbb a lányokét, majd a fiúkét írtam le. Ő betűzte a sajátját, én pedig lekörmöltem és mögé írtam, hogy Péter. Így írod? - kérdeztem. Igen, de Tamás vagyok, nem Péter. Bár az se rossz. - nevetve reagált, mosolygott a szeme is. Elpirulva kicsit, de kijavítottam, majd gyorsan elküldtem a megadott e-mail címre és előre fordultam. Azt akarták először, hogy én adjam majd elő a többieknek a prezentációnkat, de időközben betojtam és félig hátrafordulva megkérdeztem a sarokban ülőt - Péter Tamás nincs kedved előadni helyettem? - De, kimehetek, ha gondolod. - majd észrevettem, hogy elővette a forrásanyagot és elkezdte átolvasni. Felkészült. Dícséretes. Amikor eljött az idő, kiállt elénk és elmesélte, mivel is foglalkoztunk az elmúlt percekben és meglepően mókásan adta elő, még engem is meggyőzött, pedig nagyon nem érdekelt a téma, amit feldolgoztunk.

Kiderült, honnan a tehetsége ehhez: tanár egy kislétszámú, vidéki általános iskolában. Nem él közösségi média életet pár éve és úgy érzi, nincs is rá szüksége, mert több időt tölt személyesen a barátaival és gyakrabban hívja fel őket egy beszélgetésre, mint valószínüleg mi, akik folyton chatelünk. Mindezt azért tudom, mert az óránk utáni másfél órás szünetemben elkísért a másik épületbe, meghívott egy cappuccino-ra a büfében és csak beszélgettünk és beszélgettünk szünet nélkül. Akármiről. Vannak mindkettőnk által kedvelt, vagy kipróbált dolgok, helyek. Negyed ötkor elkezdték bezárni mellettünk a büfét, így félhomályba burkolóztunk, tíz perccel később pedig elment az áram a környéken. Teljes sötétségben ültünk még pár percig, de az áram nem akart visszaszökni a rendszerbe, így felálltunk és a kijárathoz közeli fotelekben dobtuk le magunkat. Elmentem kideríteni, hogy megtartjuk-e így az órát, szóval meg kellett keresnem a tanárnőt. Felkísért a sötétben, telefonnal világítottunk, míg felértünk a másodikra. Ott szembejöttek velünk más fénycsóvák tulajdonosai, akik szintén a tanárnőre és a válaszra vártak. Nem lettünk okosabbak, de pont 16.45-kor a fények újra kigyúltak a folyosókon és a tanárnő megjelent a lépcsőházból. A fiú felállt és azt mondta: Örülök, hogy beszélgettünk. Majd talán még összefutunk. Utánakérdeztem lesz-e még közös óránk? Nem tudja, sose tudja az órarendjét, csak megy, ahova kell aznap. Én is megköszöntem, majd bementem a terembe és az azt követő háromszor negyvenöt percben csak félig sikerült az órára koncentrálnom. Az egész estémet betöltötte ez az érzés és a felismerés, hogy már tudtam, honnan ismerős nekem Péter Tamás. 

Pár napja azt álmodtam, hogy barátokkal vagyok valahol és volt ott pár fiú is, akiknek dolga akadt, így otthagytak minket és azt ígérték, visszajönnek értünk később. Úgy is lett. Már az elején különleges érzésem volt az egyik fiúval kapcsolatban, aki nálam valamivel magasabb volt, sötét hajú, épphogy borostás és szemüveget viselt. Ahogy megérkeztek értünk és ő elindult felém, már sejtettem, hogy itt többről van szó, eközben pedig már kezei a derekamat fogták át, rám mosolygott azzal a kedves arcával és megcsókolt. Akkor már tiszta sor volt: ő és én együtt járunk. Az álom végén elmentünk valami következő helyszínre, de ez már nem tiszta és nem is volt tartalmas. Ám amikor reggel felébredtem és végiggondoltam, egyszerűen csak mosolyogni tudtam az egészen. Soha életemben nem láttam még a fiút, nem is maradtak meg élesen az arcvonásai, csak a karaktere, mégis vicces volt megálmodni. Álmodtam már helyekről, amiket sosem láttam azelőtt és amikor utam során megálltam egy épület előtt, ledöbbentem, hogy én ezt már láttam. Viszont talán most történt meg velem először, hogy emberi lényről voltak lényegében maradandó emlékeim. Erre besétálok péntek reggel az egyetemre, beülök nagy kínnal és mínusz tizes felkészüléssel a külsőmet illetően és amikor erről az egészről mesélek a barátnőmnek, esik le, hogy Péter Tamás karakteréről álmodtam - gondolom már kitaláltátok ti is. És egy percig se higgyétek, hogy azonnal fülig szerelmes lettem, mert nem így történt. Mégis elmondhatatlanul jó érzés volt beszélgetni egy szinte idegen emberrel, aki olyan, mintha már ismernéd kicsit. De tényleg csak egy kicsit. És ez így is marad, hiszen abból pár dologból, amiről beszélgettünk, nem sok derült ki, telefonszám vagy egyéb kontakt nincs és nem lesz több közös óránk. Az ő órái legtöbbször másik épületben vannak, gondolom, szóval nem hiszem, hogy újra látom. Talán egyszer még összefutunk, ha úgy kell lennie. Ha pedig nem találkozunk többet, csak egy vidám napként fogom elkönyvelni. Amennyiben valamilyen véletlen folytán magára ismer Péter Tamás, megkereshet egy újabb kávéra. Én itt vagyok. 

Ez most az én zeném. És egyben pont az a zene, amit tilos volna hallgatnom ilyen időkben. De egyszerűen annyira leírja, amit igazán akarunk néha. 

Amikor a padlón vagy, mint egy gyönyörű és drága Versace kisestélyi, nos akkor nem engedheted meg magadnak, hogy olyan fantáziád legyen, amiben a zuhany alatt piszkos üzletek zajlanak. Most egy hosszúra nyúló pillanatban végiggondoltam, hogy leírjam-e ennél érzékletesebben, de semmi szükség rá, mert mindannyian el tudjátok képzelni, másodsorban pedig ez nem egy erotikus regény. Aki eddig emiat olvasta és várta, annak üzenem, hogy elnézést és viszontlátásra. ;) 

Néhány lefelé ívelő, de tisztulásnak nevezhető fázis után ez a zuhanyjelenet csak egyet jelenthet a fejemben... de majdnem elhittem közben, hogy valami mást is jelent, de nem. Csak egyet: visszaestem egy lépcsőfokot az ún. gyász fázisain. Ez most annyiban más, hogy nem bejátszások vannak. Helyettük az eddig nem látott jelenetek vannak műsoron!!! Atyaúristen! El tudtok képzelni egy olyan sorozatot, ahol kiírnak egy szereplőt bármilyen okból az évad utolsó pár részében, majd visszahozzák a történetbe? Én abszolút. Sőt, példát is tudok rá: A mentalista, Grace Van Pelt eltűnt pár részre, mert a színésznő terhes volt, majd visszajött a képbe. Talán ez megint nem a legjobb példa volt, amivel előrukkoltam. Bocsi. És ha mondjuk veszünk egy filmet, amit imádtál a moziban, imádtál DVD-n, imádtál szinkronnal és eredeti hangon, előlről végig és visszafelé, akkor számodra felér egy folytatással, amikor a backstage videókat és kimaradt jeleneteket nézheted az extra lemezen, nem? Nekem igen. Szóval itt most az utóbbi megy. A zenék pedig egyszerűen csak rásegítenek. Minden ellenem szól, de jól cseng mégis a dallama. 

A 7. nap is eltelt. Most esik le, hogy valójában én már 7 napja egy teljesen új évadomat élem. Ja vagy úgy? Akkor fogjunk hozzá másképp! Aktivizálom hát minden sejtem és nekimegyek az életnek. Vigyázz, kész, jövök! 

Igazából a kisf*om! Ez a dolog egyáltalán nem is kéne, hogy foglalkoztasson már nagyon régóta! Gyors bejátszás: "Fogd be, Bridget!" Meglátjuk, holnaptól tudok-e valami másról írni? Nem hiszem és épp kinevetem magam, amiért ilyen rossz gyerek vagyok, hogy egy ilyen egyszerű feladatot nem vagyok képes betartani. 

A mai nap végére egyszerűen mindenhol fáj egy kicsit a testem. Teljesen kellemetlen érzés, és mégis legszívesebben táncolnék. A kezem is fáj már legépelni, de el kell mondanom, hogy gondolatban a lejátszási listám dalaira táncolok. Most épp alkalmatlan a táncolás itt, de remélem, hamarosan kitáncolhatom magamból ezeket az energiákat. 

Napom zárópontjaként megosztok veletek néhány zenét a listámból xoxo 

https://www.youtube.com/watch?v=Wd1Iz6j4WC0 

https://www.youtube.com/watch?v=kMZdXzL2kA4 

https://www.youtube.com/watch?v=EMMXCsCBECY 

https://www.youtube.com/watch?v=I2ra1SPrqtU (sajnos ez a legjobb elérhető verzió belőle a youtube-on) 

https://www.youtube.com/watch?v=h5jz8xdpR0M 

Mint egy folyót, baby! 

Egy barátom szerint túl sűrű, amit írok. Persze, hogy az. Ez most nem egy kalandregény, ez az én szappanoperám (jelenleg egyszemélyes színmű). Most nincsenek benne igazán párbeszédek, talán majd később. Most sűrű és nehezen emészhető, mint amilyen én vagyok. Szemléltethetnék érzékletesebben, szebben, hosszasan ízlelgetve a jelzőket és egyéb költői motívumokat... ha nyugodtabb lennék és szánnék időt magamra meg arra, hogy rohanás nélkül végiggondoljam, mit írok le. Persze nehogy azt gondolja bárki, hogy nem gondolom át, mit leírok, mert nem így van. Csupán nem ülök perceken át 1-1 mondat felett, nem javítgatom folyton. Mert ez most sűrű, fáj is és kellemetlen érzés itt bennem és szeretnék mihamarabb túladni rajta, hogy jöjjön ki gyorsan, távozzon minél kevesebb szenvedéssel. Ezt szeretném. Olyan egyszerű ez, nem? Amikor eltörjük a lábunkat, teljes világvégével ér fel, hogy 4-6 hétig gipszben van, ne adj' ég mondjuk fekvőgipszben!!! Hát nem azt kívánjuk, hogy holnapután már kutya bajunk se legyen? De igen. Szeretnénk egy nap lustizás után újra lábra állni és szaladni bele a világba, mintha semmi sem történt volna. De hiába gyorsítanánk a gyógyulást, a csontoknak fizikailag szüksége van arra a négy vagy hat hétre, hogy teljesen felépüljenek. Arról nem is beszélve, hogy az addig kiesett mozgást is erősen érzékelni fogjuk. Bár lehet, hogy egy lábtörés nem a megfelelő hasonlat, de most nem is ez a lényeg, szerintem mindenki érti, miről beszélek. 

Megpróbálom új bekezdésben folytatni, hogy kicsit tagoltabb hatást keltsek ebben a sűrűségben. Sőt, beékelek ide egy kis érdekességet is a sűrűségről. A sűrűség az a mennyiség, amely kifejezi az adott anyag egységnyi térfogatának a tömegét. Ha ezt rávetítjük az írásaimra, akkor megfigyelhetjük, hogy az olykor két napnyi történéseket egészen kicsi helyre préselem be. Tovább megyek, nem is csak a hely kicsi, hanem maga az idő is rövid, mialatt végigolvassa az ember. Viszont ha emígyen átvitt értelemben tekintünk erre a sűrűség témára, hát rá kell jönnünk, hogy ez a sűrűség itt relatív. Háhá, relatív, csak úgy, mint az exhibicionizmus! Nagyszerű. 

Új bekezdéééés! Nehezen megy ez a feldolgozósdi, piszok, piszok nehezen. Az elmúlt napokban is számtalan gondolat száguldott a fejemben, előlről végig, újra. Szombaton például csajos délután volt és persze, hogy megkérdezik a barátnők, hogy mi a helyzet. Hát én valahogy az esetek többségében inkább elmondom, hogy mi is a helyzet. Ezt számos okból is hatásosnak tartom. Például annyival is többször adom ki magamból, alaposan távozhat belőlem. Na meg esetleg mástól is elhangzik egy-egy új vélemény, de nem mintha azzal közelebb kerülnénk a valósághoz, hiszen mindegyik csak egy újabb találgatás. Így hát csak újabb kilégzést végeztem a témát illetően, történetem végéhez érve pedig visszasüppedtem a már egész jól alakított csendes szerepbe. Ez tőlem szokatlan, s ezt mindenki tudja, aki ismer. Rájöttem, hogy néha jó a csend, ám a hallgatás, mint olyan, elég nehezemre esik. Mindig is kitöltötték perceimet a zajok, hangok, beszéd, film, rádió... Vannak időszakok, amikor szinte be se fogom a szám. Biztos idegesítő vagyok olyankor, de meggyőződésem, hogy a barátaim ezt megfelelően kezelik! Na jó, talán nem mindig tudják kezelni, de azért elég hősiesen állják a sarat. Köszi, srácok! 

Újabb napra virradva, egyre inkább tölt el az a fájdalmas felismerés, hogy csakugyan úgy alakul a sztori, ahogyan azt az első alkalommal megjósoltam - nincs folytatás és a férfi karakter is távozott a sorozatból, s már csak a bejátszások maradtak a másoknak adott beszámolóim alapján. Így történt ez tegnap is, amikor egy fényévente látott barátommal futottam össze. 20 perc múlva ott vagyok. Öltözz melegen! - mondta és egyből tudtam, hogy motorozni megyünk. Nem tagadom, feldobta a napomat, kicsit kizökkentett és elterelte a gondolataimat 1-2 órára. Teljesen nem vígasztalódtam meg, de nagyon örültem, hogy valaki a kedvemben akar járni, én pedig spontán sodródtam vele ahelyett, hogy továbbra is pizsamában vergődtem volna a munkába indulásom pillanatáig. Lazábban telt így a nap hátralevő része, nem is volt vészes. 

Hiányzó karakterünk nem csak engem iktatott ki az életéből. Este az órám előtt készülődve tudtam meg, hogy három hete nem mutatkozik hétfőnként, és az esetek nagyobb részében nem is szól, csak egyszerűen nem jelenik meg. Máshol van a fókusz. Rengeteg a dolog, ezerfelé szakad. Who cares? Nekem is sok dolgom van, mégis igyekszem rendszerezni azokat és tartani a tempót. Anyway. Jobb is, hogy most feltornyosulnak a dolgaim és kicsit több tennivalóm akad, így kevesebb lehetőségem marad a kattogásra. Rendelést leadni, méreteket levenni, nyomdai anyagokat egyeztetni, támogatókat gyűjteni és közben még a csoportokkal is haladni - ez kell most nekem. 

Azért mégis itt lebeg a levegőben a tény, hogy lejárt a 6 nap... 

Ma sem álltam méglegre és a cigaretták számát sem közlöm. Lényegtelen apróság. Sokkal inkább koncentráltam a munkára délelőtt, amiért meg is veregettem a saját vállam - egész gyorsan összedobtam a projektet, amit napok óta tartogattam már. Aztán azt hittem, megemlékezünk mi is az elhunytainkról, de ezt a túrát ma rajtam kívül senki sem akarta igazán. Kifogások akadtak, mindenki mellébeszélt, elengedtem. Leültem a télikertben és rágyújtottam. Mire végigégett, már nem is voltam dühös. 

Annál jobb fordulatot vett aztán az este, minek után itthonról egy barátnőmhöz mentem, a barátnővel pedig Halloween buliba készültünk. Sárkány voltam. Abszolút kifinomult sminket is böngésztem hozzá a Pint-en, bár mások inkább hitték rólam, hogy gyík vagyok... Nem ítélem el őket a kevésbé varázslatos fantáziával megáldott mivoltukért, de hogy ezen kívül megkaptam a "ráfékeztek az arcodra?" kérdést is, az volt a csúcs. Én ezt a kommentet egyébként is nagyon vártam, úgyhogy duplán vicces volt az egész. Sok jó táncunk volt, igazán éreztem ma másokat, s ezzel el is szállt a múltkori parám, hogy már megint béna szintre estem.

*

Most, másnap reggelre pedig úgy tűnik, a producerek nem tudják megfizetni a férfi karaktert a sorozatban, mivel ma sem történt semmi - ahogy tegnap és azelőtt sem. Sokszor akkor öltenek bennem formát az egyébként kérdések halmazában száguldó érthetetlen történések (leginkább ezeken keresztül is a miértek), amikor egy barátomnak beszélek róluk, sőt, akkor a legelhatározottabb a megfogalmazásom, mikor az ő élete kapcsán látok hasonlót tükröződni. Ma is pont újra átéltem valamit, ami már többször is megtörtént velem az elmúlt 10 évben. Ez nem más, mint a küldetés. Mert vannak olyan élethelyzetek, amikor egyszerűen el kell dobnunk azt, hogy most mi vagyunk középpontban. Nem mi vagyunk ott. Van olyan, amikor mi inkább az asszisztensei vagyunk egy fordulópontnak, egy döntés meghozatalának, egy leckének. Epizódszereplők. Egy fejezetes hősök. Nekünk igenis ott kell lennünk, hiszen nélkülünk adott időben nem mennek végbe bizonyos dolgok. Egy szerető, egy fellángolás, egy egyéjszakás kaland, egy lopott csók a nyakon tánc közben - mindegy milyen képben jelenik meg, a lényeg, hogy hatalmas energia van benne. Elég nagy ahhoz, hogy a sorsszerűen megfelelő irányba mozdítsa a főszereplőt, aki, mint említettem, nem mi vagyunk. Gondoljatok csak bele, ha nekünk is megvan a kalandos, hihetetlen, fordulatokkal teli, kérdésektől terhes, kusza, szuper egyedi életünk/sztorink, amiben mi vagyunk a főszereplők, nos, ott szükség van epizódszereplőkre, akik nem időznek feltétlenül sokáig mellettünk. Így van? Így van. És velük mi van? Hát nekik is megvan a sztorijuk, ahol épp mi vagyunk a mellékszereplők. Milyen szép közreműködés. Tehát ha egy céges bulin meggondolatlan, alkoholos kábulatban elcsattan egy csók, vagy kósza simi, ne ijedjetek meg! Biztos ott van dolga. Csak ne legyetek türelmetlenek és idegesek, idővel megmutatja magát a kis miért? Nem kell érte oda elköteleződni, felelősnek lenni érte vagy ilyesmi. Addig maradunk a szerepben, amíg az nem összeférhetetlen saját hollywood-i főszerepünkkel. 

De ha ez a kör tisztázódott, felvetek egy újat. Mikor és hogyan érkezik el, hogy a főhős és a főhősnő közös filmben folytatják tovább, egyenrangú partnerként játszva életük mindentvivő szerepét? Nálam épp férfi karakter hiány van. Most biztosan más érdekes dolgok fognak majd történni, amihez nem lesz szükség a karakterre, mert pár részt ki tudunk tölteni úgy is, hogy az előző részekből bejátszásokat generálunk. Perfekt. Hát így akár hosszabb időt is eltölthetek egyedül saját sorozatomban! Ja, hogy már megtörtént, pont nemrég, pont egy éven át. Szívás. Anyway 

Ti elhiszitek ezt? Mert én nem. A férfi, aki kisfiúnak született. A férfi, akinek már nem jutott vér a... pucájába. A férfi, aki nemtudja. A férfi, aki nemet mond. De jó kis cím lenne. Szerintem nem fog jelentkezni. Számtalan rossz variáció sorakozik a szemem előtt képzeletben, amik közül egyik sem úgy végződik, hogy az nekem jó legyen. Vagy ahogy szeretném, hogy jó legyen. Talán még nem veszem észre, de épp én is mellékszereplője lettem saját sorozatom férfi szereplőjének és ez nem is az én sorozatom epizódja, hanem az övé. Mint amikor Flash, a Zöld Íjász, Supergirl és a többiek összeálltak egy rész erejéig, hogy együtt legyőzzék a gonoszt. Talán ez nem az én sztorim most. Csak azzá tettem. 

Variációk kettőspont 

- új csaj van a háttérben és gyáva megmondani

- új csaj van a háttérben és esze ágában sincs elárulni, hátha mégse jön össze 

- a régi csaj van a héttérben, mert nem emésztette meg vagy nem akarja megemészteni 

- vagy nem szán időt rá, hogy megeméssze! 

- megijedt tőlem 

- megijedt magától 

- félelmetes számára, hogy nincs velem semmi baj 

- fél, hogy baj lesz velem (Jah, ez ugyanaz, mint a "megijedt tőlem".) 

- nemibetegség (Nem részletezem...) 

- már nem tetszem neki (Ez béna, de azért felsorolom.) 

- meleg (Vagyis bemelegedett.) 

- csak nem, mert nem és kész (Ez elég ritka, nem?) 

- ... 

Hirtelen nem jut eszembe több. Szerintetek?