Emlékeztek még a dalra, amiben Auróra hercegnő megénekli, hogy hol volt, hol nem, álmában találkozott a herceggel és táncoltak. Majd az erdőben összefut az álombéli sráccal. Hát nem felettébb naív, ugyanakkor pozitív gondolat ez? Dehogynem - mondja a mai nő. Pedig el kell hinnünk, hogy néha megtörténik ilyesmi. 

Mielőtt elmesélném, ami miatt belekezdtem, le kell szögeznünk, hogy a megtörténési arány legalább akkora, mint Csipkerózsika helyzete szemben a többi hercegnő helyzetével, hiszen Belle nem egy szörnyről ábrándozik, Hamupipőke csak táncolni indul az éjszakába, Jázmin hercegnő pedig egyenesen hallani sem akar a férfiakról és házasságról, így van? Abszolút át tudom érezni akármelyik hercegnő helyzetét és ha belegondolunk, minden egyes alternatíva arról, hogyan találják meg az igazit (!), egészen megfelelne nekünk is: egy marcona, ám belül gondoskodó, érző szívű és nem utolsó sorban dögös Chris Hemsworth (akit a Szörny szerepére el tudnék képzelni, bár Dan Stevens is elég meggyőzően mutat a karakterben) vagy egy jóképű és lovagias Richard Madden (aki Hamupipőke szívét nyeri el gyönyörűen sugárzó szemeivel és mosolyával) és még le sem forgatták az összes Disney hercegnő történetét. Nos, ezen "tanulmány" is alátámasztja néhány példával (a teljesség igénye nélkül persze), hogy Csipkerózsika esete az álombéli herceggel nem mindenmesenapi. Velem sem történik meg ilyesmi akármelyik nap, de a mai pont egy ilyen nap volt. 

Utálom a reggeli kelést, ezt mindenki tudja rólam, aki igazán ismer. Nem is vagyunk jóban, én és az Ébresztő. Ma kivételesen magamhoz képest időben keltem, megkávéztam, majd nappali arckrém és egy bakancs-farmer-pulóver szettben elindultam, hogy bővítsem ismereteimet a közösségekről és a kultúrákról. Késve értem be, muszáj volt elintéznem reggel valamit. Nem sok üres hely volt addigra abban a szűk teremben, amit ráadásul extrakényelmetlen írótáblás székekkel rendeztek be. Így jobb híján az ajtóhoz legközelebb eső helyre húztam egy széket a sarokból és leültem. Majd a szünet után csoportmunkára osztott minket a tanár úr. Össze kellett fordulnom kis körbe a mögöttem ülő két fiúval és a mellettük ülő könyvtáros csajszival. Ahogy felmértem kis csoportunkat, szimpatikusnak találtam a csajt, kicsit talán kevésbé a közvetlen mögöttem ülő magas fiút, majd elérkezett a tekintetem negyedik csoporttagunkra, aki abban a percben nyitotta laptopját, majd felrakta szemüvegét az orrára és ránk nézett. Hihetetlenül ismerős - gondoltam magamban. De nem ugrott be honnan. Belevágtunk a munkába, felosztottuk magunk között a feladatokat és én kaptam a prezentáció elkészítését. Buzgón emelték ki a mondatokat a forrásanyagból én pedig nem győztem körmölni valami értelmeset, mert mindhárman szinte mást mondtak egyszerre. Végül a könyvtáros csajszival sikeresen rendbe raktuk a nagy részét, miközben ő építő jellegű kiegészítésekkel bombázott. Akárhányszor elakadtam a mondatával, elmosolyogta magát, visszaolvastatta velem, amit leírtam és végül elismételte a gondolatmenetét, hogy rögzíthessem. Igazi csapatmunka volt. Rá kell írni az első diára a készítők nevét - mondta nekem. Rendben - válaszoltam - Diktáljátok a neveteket. Előbb a lányokét, majd a fiúkét írtam le. Ő betűzte a sajátját, én pedig lekörmöltem és mögé írtam, hogy Péter. Így írod? - kérdeztem. Igen, de Tamás vagyok, nem Péter. Bár az se rossz. - nevetve reagált, mosolygott a szeme is. Elpirulva kicsit, de kijavítottam, majd gyorsan elküldtem a megadott e-mail címre és előre fordultam. Azt akarták először, hogy én adjam majd elő a többieknek a prezentációnkat, de időközben betojtam és félig hátrafordulva megkérdeztem a sarokban ülőt - Péter Tamás nincs kedved előadni helyettem? - De, kimehetek, ha gondolod. - majd észrevettem, hogy elővette a forrásanyagot és elkezdte átolvasni. Felkészült. Dícséretes. Amikor eljött az idő, kiállt elénk és elmesélte, mivel is foglalkoztunk az elmúlt percekben és meglepően mókásan adta elő, még engem is meggyőzött, pedig nagyon nem érdekelt a téma, amit feldolgoztunk.

Kiderült, honnan a tehetsége ehhez: tanár egy kislétszámú, vidéki általános iskolában. Nem él közösségi média életet pár éve és úgy érzi, nincs is rá szüksége, mert több időt tölt személyesen a barátaival és gyakrabban hívja fel őket egy beszélgetésre, mint valószínüleg mi, akik folyton chatelünk. Mindezt azért tudom, mert az óránk utáni másfél órás szünetemben elkísért a másik épületbe, meghívott egy cappuccino-ra a büfében és csak beszélgettünk és beszélgettünk szünet nélkül. Akármiről. Vannak mindkettőnk által kedvelt, vagy kipróbált dolgok, helyek. Negyed ötkor elkezdték bezárni mellettünk a büfét, így félhomályba burkolóztunk, tíz perccel később pedig elment az áram a környéken. Teljes sötétségben ültünk még pár percig, de az áram nem akart visszaszökni a rendszerbe, így felálltunk és a kijárathoz közeli fotelekben dobtuk le magunkat. Elmentem kideríteni, hogy megtartjuk-e így az órát, szóval meg kellett keresnem a tanárnőt. Felkísért a sötétben, telefonnal világítottunk, míg felértünk a másodikra. Ott szembejöttek velünk más fénycsóvák tulajdonosai, akik szintén a tanárnőre és a válaszra vártak. Nem lettünk okosabbak, de pont 16.45-kor a fények újra kigyúltak a folyosókon és a tanárnő megjelent a lépcsőházból. A fiú felállt és azt mondta: Örülök, hogy beszélgettünk. Majd talán még összefutunk. Utánakérdeztem lesz-e még közös óránk? Nem tudja, sose tudja az órarendjét, csak megy, ahova kell aznap. Én is megköszöntem, majd bementem a terembe és az azt követő háromszor negyvenöt percben csak félig sikerült az órára koncentrálnom. Az egész estémet betöltötte ez az érzés és a felismerés, hogy már tudtam, honnan ismerős nekem Péter Tamás. 

Pár napja azt álmodtam, hogy barátokkal vagyok valahol és volt ott pár fiú is, akiknek dolga akadt, így otthagytak minket és azt ígérték, visszajönnek értünk később. Úgy is lett. Már az elején különleges érzésem volt az egyik fiúval kapcsolatban, aki nálam valamivel magasabb volt, sötét hajú, épphogy borostás és szemüveget viselt. Ahogy megérkeztek értünk és ő elindult felém, már sejtettem, hogy itt többről van szó, eközben pedig már kezei a derekamat fogták át, rám mosolygott azzal a kedves arcával és megcsókolt. Akkor már tiszta sor volt: ő és én együtt járunk. Az álom végén elmentünk valami következő helyszínre, de ez már nem tiszta és nem is volt tartalmas. Ám amikor reggel felébredtem és végiggondoltam, egyszerűen csak mosolyogni tudtam az egészen. Soha életemben nem láttam még a fiút, nem is maradtak meg élesen az arcvonásai, csak a karaktere, mégis vicces volt megálmodni. Álmodtam már helyekről, amiket sosem láttam azelőtt és amikor utam során megálltam egy épület előtt, ledöbbentem, hogy én ezt már láttam. Viszont talán most történt meg velem először, hogy emberi lényről voltak lényegében maradandó emlékeim. Erre besétálok péntek reggel az egyetemre, beülök nagy kínnal és mínusz tizes felkészüléssel a külsőmet illetően és amikor erről az egészről mesélek a barátnőmnek, esik le, hogy Péter Tamás karakteréről álmodtam - gondolom már kitaláltátok ti is. És egy percig se higgyétek, hogy azonnal fülig szerelmes lettem, mert nem így történt. Mégis elmondhatatlanul jó érzés volt beszélgetni egy szinte idegen emberrel, aki olyan, mintha már ismernéd kicsit. De tényleg csak egy kicsit. És ez így is marad, hiszen abból pár dologból, amiről beszélgettünk, nem sok derült ki, telefonszám vagy egyéb kontakt nincs és nem lesz több közös óránk. Az ő órái legtöbbször másik épületben vannak, gondolom, szóval nem hiszem, hogy újra látom. Talán egyszer még összefutunk, ha úgy kell lennie. Ha pedig nem találkozunk többet, csak egy vidám napként fogom elkönyvelni. Amennyiben valamilyen véletlen folytán magára ismer Péter Tamás, megkereshet egy újabb kávéra. Én itt vagyok.